Ekkor és így találkoztam elõször Váci Mihállyal, pályája csúcsán, s lettem tisztelõje hitének, forradalmas lendületének, mûvészetének.

Tanítóképzõt végzett, s épp az ország német megszállása idején kezdte el szülõföldje tanyai gyermekeit tanítani. Életveszélyes betegsége a felszabadulás után is évekig megvonja tõle a társadalmi felszárnyalás lehetõségét.
Csak 1949 után gyógyul fel. Kollégiumi nevelõ, majd igazgató, késõbb megyei tisztviselõ lesz. 1950-ben Budapestre kerül a Közoktatásügyi Minisztériumba, aztán a Tankönyvkiadó Vállalatnál dolgozik.
"1960-ban az Élet és Irodalom belsõ munkatársa, 1961-tõl az Új Írás szerkesztõ bizottságának tagja; majd 1963-tól szerkesztõje, haláláig. 1963- ban szülõföldjén országgyûlési képviselõvé választják. 1970 áprilisában kormányküldöttség tagjaként Vietnamban tartózkodott, s ott, Hanoiban végzett vele - annyi fenyegetés után - az alattomos betegség április 16-án." VM: A sokaság fia (bevezetõjébõl)
Ezek Váci Mihály, az ember életének stációi. Költõi útját, küzdelmeit mûvei rajzolják elénk!
Nyilvános költõi pályája harmincadik életévén is túl, 1955-ben indul Ereszalja c. kötetének megjelenésével, amit egy év múlva József Attila-díjjal jutalmaztak. E versekben a szülõföld világa elevenedik meg. Az innen hozott örökség ad témát és erõt harcaihoz. Évek múlva is ezt vallja:
"A költészet számomra ma valamilyen rokoni kötelesség, gyönyörû adó, rokonok iránt érzett örökös szeretetbõl táplált kényszer: a mesebeli gyerek megvalósult álma. E vágy: minél többet elmondani azokról, akik most szinte gyermeki izgalommal, mohón, meghatóan, szinte mindent bepótló kapzsisággal, célját nyert élni vágyással, sok duzzogással, buzgó haragokkal keresik eléjük adott lehetõségeik formáit. - A költészetnek úgy kell most feltérképeznie ennek a nagy, gyermeki örömû hazára találásnak minden lelki mozdulatát, ahogy a féktelen tennivágyás, a meggazdagodás mámorában élõ polgárság elsõ egészséges történelmét a kor homlokzatára írták íróik és festõik." VM: Jegenye (Tankõnyvkiadó l975. Értelmes éneket a hazára találásról 23. old.)
A kötet címadó verse a nyírségi tanyákat, a gyermekkort szimbolizáló ereszaljakhoz szóló vallomás és fogadalom. Egyszerre jelentik ezek a nádtetõk a múlt megpróbáltatásait. s a jövõ ígéretét.
Az 1950 óta Pesten élõ költõ második kötete, egy még mindig a szülõföld élményeibõl táplálkozó - elbeszélõ költemény, a Nincsen számodra hely. Tragikus sorsú nagyapjának állít emléket benne, aki kivándorolt a nyomor elõl Amerikába, hogy egy házravalót gyûjtsön a családjának.
"Lezuhant egy magas építkezés állványáról, szörnyethalt, és - a sors iróniája - a biztosítási díjból vettek az otthon maradottak egy csepp házikót, ami valamikor kis présház volt." VM: Nincsen számodra hely (l957)
Az elbeszélõ költeményt mintegy invokációként megelõzõ vers, A lámpagyújtás ihlete címû, egyértelmûvé teszi Váci szándékát: Nagyapja sorsában egy nemzedék tragédiáját ábrázolni, tettekre serkentõ példaként, örök mementóként:
"Ó, petrólámpafény! Te szegényekhez hû tekintet!
Ragyogj a szememben, légy éles fénye szemeimnek!
Te lámpaláng! Perzseld szemem, sisteregj benne, égjél,
hogy mindig lássam azt, amit te láttál s végignéztél,
s hogy lássam azt, amit az éjek mélyén most is látsz még:
a gerendák alatt élõk arcát - és vessek rá fényt (Nincsen számodra hely, 1957)

A Bodza címû harmadik kötete 1959-ben jelent meg. Néhány versében már kitör a tanyavilág embereire koncentrált magatartásból, de ez a kitörés a társadalmi konkrétság elhomályosulásával is jár. Valamiféle elvont humanizmus szemszögébõl fogalmazza meg emberszeretetét.
Pátoszát néha keresettnek, vonalasnak, eszközeit konvencionálisnak érezzük.
"A völgyek meleg mellkasában
dobognak forró traktorok:
hallják meg szerte a hazában,
- itt is piros jövõ buzog! (Bontja zászlóit szülõföldem)

Amit azonban nem érzünk elég konkrétnak a Bodzában, - egy szélesebb körû közösséggel való kapcsolat átélését - azt meggyõzõ erõvel és mûvészi színvonalon valósítja meg az 1962-ben megjelent negyedik kötetében, a Mindenütt otthon-ban. Túl a tbc újabb fenyegetõ rohamán, hónapokig tartó kórházi kezeléseken, emberi gyötrelmeken. Most már beérkezett költõ. Õ maga írja errõl az idõszakról:
"Következtek a szerkesztõségi munka gondjai, örömei, az országjárás, író-olvasó találkozások, a mûvészi, politikai, társadalmi viták izzó éjszakákon át és indulatos cikkekben, a staccato ütemû élet elkeseredései, újrakezdõ nekibuzdulásai, a tudatos program kialakítása, kiverekedése." VM: Akác a forgószélben (A költõ önmagáról 215. old.) Kozmosz 1966 Bp
Az új kötet négy ciklusra bomlik. A címadó Mindenütt otthon és a kötetzáró Százhúszat verõ szív versei a költõ és népe egymásratalálásának, Váci örök tenniakarásának dokumentumai.
A Kések között a betegség, a Te címû, a szerelem témáit fogja csokorba. Költészetének erõs közéletisége most bontakozik ki teljes szépségében. Formai kifejezõ eszközei briliánssá csiszolódnak, gondolatainak meggyõzõ erejét új verseinek egyéni képei, sajátosan szép nyelve, gyengéd líraisága is növeli Derengõ este címû versének bevezetõ képei között olvasható az itt következõ megszemélyesítés és metafora:

"A jegenyék álmodva várják
az ihletõ szelet,
ágaikon a csillagok rügyekbõl feslenek."

S a jegenyék hazájából származó költõ célját - a vers mondanivalóját - így fogalmazza meg:

"Megyek tovább - fáj, toporzékol,
topog szívem. még nem ereszt;
de úgy maradhatok velük csak,
ha közülük messze megyek."

A népmesék bûvölete, a szülõföld szeretetének jeszenyini finomsága, hangulata árad ezekbõl a versekbõl. Falvak között címû verse így kezdõdik :

"A vonat-füst bolyhos pamutja
utánunk hosszan legombolyítva száll.
Sarlóíveit megsuhintja
az éj: - hulló csillag fénye kaszál."

Íme a költészet oly sokszor és sokaktól megénekelt utazás-motívuma Váci Mihály hangszerelésében, a közösségért élõ költõ aggódó befejezõ sóhajára felépítve :

"Hiába õrlünk egy malomban,
minden szájban más ízû a falat.
Hányféle apró tülekedõ gond van
a közös végzetû égbolt alatt!"

Az ebbõl az idõbõl származó versekben jelenik meg elõször a költõ szerkesztésmódjára haláláig jellemzõ csattanóra-építettség. Alig van olyan verse, ami építkezésében nem ezt az induktív utat követi, ahol a befejezõ gondolattal kerül a költemény fejére a korona, ahol a legforróbb hitvallások, érvek sûrûsödnek a csattanóba.
Kések között címû ciklusát a szabadsághegyi szanatóriumban a "kétség, betegség, félelem-" ihletésére írja, az ajánlásban megfogalmazott szándéka szerint:

"Nem társadalmi tükrözõdés
e pár sor itt: - csak jajgatás!
Senki nem felelõs, hibás."

A ciklus címadó verse szívbemarkoló hitelességgel tárja elénk a mûtõk, az orvosi mûszerek világát, a tehetetlen félelmet a haláltól, hogy az utolsó versszak kontrasztja annál élesebben emelje ki a költõ dacos élni akarását:

És élek én! Félelmetes erõ biztatja a szívem!
Vallassa kín, halál, cseles
erõszak: azt vallja: Igen !" (Kések között)

Sokszor idézett Sírverse ironikus önértékelés, nosztalgikus ars poetika és jól irányzott fricska is egyszerre a hatvanas évek irodalmi ítészeinek
A kétség és a bizalom, az elhagyatottság, a reménytelenség szólal meg e versekben, de a gondolatok mélyén valahol mindig ott a nagy közösség is, akikrõl lehetetlen megfeledkezni.

"Ébresztõórák zokognak szívemben.
Agyamban épülnek a városok.
Nem méltó, hogy szenvedésnek nevezzem
a bajokat, melyekben gázolok." -

írja a Hagyj békét nekem címû versében . És ebbe a ciklusba sorolja a Mennek a katonák címû dübörgõ ritmusú, tenniakarástól, életkedvtõl duzzadó versét is.

"Kõ reng, ég hull, szél sír, vér gyúl, zuhog a szív!
Bal, jobb? Bal, jobb! Út van! Cél hív! Ököl a szív!"

A katonaléptek ütemére dobbanó szavak a gyógyulás örömét, újraéledõ tettvágyát dokumentálják.

A Mindenütt otthon szerelmes verseit a Te ciklus tartalmazza ,szerelmi lírája - a Bodza címû kötet szerelmes verseivel összevetve - hatalmas mûvészi fejlõdésrõl tanúskodik.
"Az elõbbiekben az érzés túlhajtása, enyhén érzelmesített jellege csap át a sírás hangjaiba. Itt a sírnivalót valóban rejti a szituáció, de a fájdalom (a mûvészi önfegyelem magasabb szintjének eredményeként) visszafojtottabban, éppen ezért sûrítettebb energiával csap fel a versbõl. A költõ maga már nem könnyezik, csak ajka fehérül el, s a sírás képzete csak áttételesen, tárgyiasítva, illetve tárgyakra alkalmazott jelzõk formá jában jelenik meg:

"zokogva tört a szívalakú térre
holmi templomi fényû villamos.
Merre vagy te most."

írja Oltyán Béla, elsõsorban Váci kifejezõerejének növekedését üdvözölve.Oltyán Béla: Váci M. költõi példaképe (Jelenkor VIII. 8, 1965. aug.)

Képi jelrendszere gyakran szürrealista-ízû, metaforái áttételesebbek, mégsem mesterkéltek. Ószinteségük meggyõzõ, valóságos élménybõl gyökerezõ:

"Érted aléltak a sínkanyarok.
Patak-nevetésû ! Te gerle-szemû !
Zokogó állam, alá szorított hegedû!" (Gerle-szemû)

Szembetûnõ formai fejlõdése is. Ritmusdöccenései csökkennek, gyakran alkalmaz klasszikus formákat és bravúros megoldásokat is. (lásd: Mikor vetkezni kezd és karcsú -,)
Legszebb szerelmes versei szonettek. (Hol vagy?, Színek, Zsúfolt világ, Köd térdepel)
E versekbõl a késõn megtalált szerelem erõt adó, mindent jelentõ tisztelete árad, aggódó féltés, remegõ bizonytalanság könyörög, boldog öröm büszkélkedik, az elhagyott szív panasza eseng ezer színnel és hangon. Váci számára a nõ elsõsorban az igaz emberség forrása, mindig hûséges társ. Szebb öröm címû versében így fogalmazza meg ezt az érzését:

"És nem hasonlítlak az angyalokhoz:
asszony vagy, nõ vagy, ezért áldalak;
mert úgy szorítsz, forrón, sírva magadhoz,
hogy embernél több leszek általad."

A Hamvadó lágy líraiságával, népdalszerûségével, megindító tömörségével a csüggedésrõl festett akvarell:

"Zokog, zokog vágyam a felhõ,
susog szavad az õszi erdõ;
utak keresnek távlatot,
messzevágynak a bánatok.
Hamvadó fényben terelem
széjjelvert nyájad - szerelem.
Órzöm azt, ami szerteszéled,
Tenélküled vagyok Tevéled."

Váci egyéniségét leginkább közéleti témájú verseibõl ismerhetjük meg. Ezekben már témájánál fogva is egyértelmûen követeli évszázadokig elnyomott népe igazát, mondja ki nevükben vágyaikat, vezényszavukat.

A százhúszat verõ szív, szinte minden verse a költõ ars poetikája. Elkötelezettsége legharcosabban Kelet felõl címû versében nyilvánul meg

"Ki innen jön, az mind kevesli
a költészet kis pózait
indul a had-utat keresni,
merre elõdök sorsa vitt;
a nép szíve fölött megõrzött
vörös rongyok után kutat,
s hall kétezer éve rögzõdött
vágyakat : - vezényszavukat !" (Kelet felõl)

Így összegezi az utolsó versszak a nagy elõdök (Apáczai, Csokonai, Fazekas, Arany, Petõfi, Ady, Móricz, József Attila) példáját követõ költõ hitvallását. Ebben a versben új, mélyebb értelmet nyernek a jól ismert szavak, "fordulatok nemzeti múltunk lelkesítõ, "szívet ökölbe szorító szimbólumai :

"Itt dobta el a követ Toldi
mely kilenc százada nehéz,
itt mert Matyi urat porolni,
sárkányt ölni János vitéz;
Az Ér innen fut Óceánig,
itt dobbant meg a Tiszta Szív,
itt egy krajcár mindig hiányzik,
mely örök gyaloglásra hív." (Kelet felõl)

Ugyanez a rendíthetetlen hazaszeretet, öntudatos elhivatottság ölt formát a ciklus más verseiben is, hol a szabad vers gáttalan áradásában, hol példás formai fegyelemben, de mindig egyforma hittel, szuggesztivitással:

"Énnekem ezt a homloknyi országot,
ezt a kitépett szívnél nem nagyobb hazát,
e népet és e kor meredekjeit
adta sorsomul a lét,
ezt a földet és ezt a levegõt,
s a levegõhöz ezt, ezt a tüdõt,
ezt a rendet és ezt a zûrzavart!

Ebben a földben kell meggyökereznem." (Ezt! Itt! Most!) Hangzik a vallomás az Ezt ! Itt ! Most ! címû versében, ezért érezzük elfogulatlannak, igaznak önértékelõ sorait a Mérleg címûben:

"s ha már lemért mindent e század,
helyére lelt egyensúlyának
megnyugodott ujja reám mutat." (Mérleg)

Újabb, sorrendben az ötödik kötete a Szegények hatalma 1964-ben jelent meg. Benne még inkább kiteljesedik közéleti lírája, s azonosul a Rokoni kötelesség c. írásában megfogalmazott költõideállal:

"Számomra ez a fogalom: költõ - a gondolat, a szenvedélyek, álmok és vágyak, szándékok és tettek legteljesebb mértékû kiélésének életformája ; a belsõ megfoghatatlannak és egy új, a történelem reflektorfényébe merült osztály életérzésének életben, sorsban, életútban való külsõ megfogalmazása, kifejezõ formája, megélése vagy kiélése. A költõ, mint a felhõ, alakjáért, formájáért - soha meg nem állapodó formájáért ,irányáért és végsõ kibontakozásáért örökké gomolygón, viharokat hordozva, különbözõ magasságokban vonuló, szüntelen kiteljesedés, örök változás, keresés. A költõ a társadalom összes adott létformáit megélni képes, mohón magába emésztõ, végtelen sok kapcsolatra, viszonylatra kész egyéniség, sehol és soha nem zárt határú, végtelen sok érintkezési felületû, mindenütt sebzett, mindenhez sebzett - érzékenyen viszonyuló örök éber érzékenység, jól tarthatatlan, fájdalmas szomjúság, kitátott sóvárgás minden személyiség és jelenség, minden tény és hatás asszimilálására, átalakítására és megértésére, különválasztására azonnal kész és képes, erõs hatású, anyagi tulajdonságú, szellemi jelenség, mely árad, terjed, hat, mindent átjár, s mindent átáraszt önmagán, mindenben benne van, s mindent magába foglal, mindenen átjut, s rajta minden áthatol, mindennel azonosul, s mindentõl mégis megkülönböztethetõ. Nem is annyira az oly sokat emlegetett "mágikus" és ismeretlen ájulatok mámoráért, mint inkább a tudat és eszmélet részegítõ józanságáért, teljes készenlétének szédületei ért és azok ihleteiért irígylésre méltó ember. A költõ nem csupán írói kifejezõ készséggel rendelkezik - mûve a szenvedélyes elemzésben, szintézisben felfogott világra adott mûvészi hitelességû válasz. A létezések, történések, a távoli, közeli kapcsolatok rádióhullámainak univerzális érzékenységû vevõberendezése - a lét bonyolult jelzéseit egy világos képpé vetítõ-rendezõ, sötétbe sajgó ernyõ."

Közéletisége nemcsak verseibõl, Zsezsemadár címû prózai kötetébõl is sugároz. Megnyilvánul minden tettében. Fáradhatatlan, ha az elesettek ügyében kell szót emelnie, ha a bürokrácia gátjait kell áttörnie, vagy éppen a 60-as évek végén rosszabbodó irodalmi közérzet okait kell orvosolni.

Vita és egység címen megjelent cikkében lelkesen küzd a szocialista irodalom gyõzelméért, összekapcsolva azt a társadalmi demokratizálódás kérdésével. Ebbõl idézek néhány gondolatnyit lobogó indulatainak és ragyogó publicisztikai stílusának szemléltetésére:

A mûvészetben még a látszatra esztétikai kérdések is úgy vetõdnek fel, mint az élet kérdései, s ki tagadhatná, hogy az írói magatartás mögött társadalmi magatartás is munkál. Talán nem vagyok egyedül, mikor úgy vélem, hogy végre sort kéne keríteni annak a nagy mûvészi vitának valóban szellemi eszközökkel való megvívására, amelyet egy régebbi kultúrpolitika szinte teljes mértékben adminisztratív eszközökkel vélt elitézhetõnek, s amelyet napjainkban is mintha türelmesen halogatnának, magas szintû esztétikai udvariasságokba pólyálgatnának, míg a seb, e lágy vatta alatt idestova elmérgesedik. Ez az elodázott küzdelem, meg nem vívott "harc" - bocsánat már a kifejezésért is! - állandóan kísért, ott van az irodalmi és kritikai köznyelv udvarias és sokszor semmitmondó stílusának hangsúlyaiban, megromlott emberi viszonyainkban. Mindenki tele van ki nem mondott, ki nem kiabált gondokkal, amelyeket lefojt magában, vagy "hátsó mondanivalóként" mûvébe gyömöszöl, s így csak avatottak kicsiny csoportja érti, mirõl van szó." Kritika, 1968. VI;'ll. (november) VM; Vita és egység

A Szegények hatalma a legnagyobb Váci-versek kötete. Népszerûségük - (meg az idõ rövidsége) - miatt hadd elégedjünk meg csak a címek említésével : A haza és a nép szeretetérõl szóló újabb vallomásai a Mint a példabeszédben, a Csak ezt az utat el ne hagyjam címû versek.

Ebben a kötetben jelenik meg a Szelíden, mint a szél, a Szabadság! Tégy gazdaggá minket !, a Szegények hatalma, a Te bolond, a Miránk hasonlíts, kommunizmus!, a Méltó hatalmat!

Bizonyára ezekre a versekre is gondolva fogalmazza meg Tóth Dezsõ a hatvanas évek szocialista lírájáról összegezõ véleményét:

"Váci Mihály és Garai Gábor költészete nõtt ilyen, a szocializmus mellett szenvedélyesen elkötelezett, érzelmileg, gondolatilag gazdag, szocialista humanista lírává. Váci Mihály költészetét nagyfokú személyesség, nyílt közvetlenség, határtalan élet- és emberszeretet jellemzi, amelyben megejtõ õszinteséggel tárul fel izgatott, mindent átélõ egyénisége, s amelyben nem csupán áldozatos közéleti szenvedélye, annak minden öröme és kínja, de testi szenvedéssel, szerelemmel küszködõ harcai, a szülõföld, az emlékek, a nyírségi táj hangulatvilága is közüggyé, emberformáló élménnyé válik." A magyar irodalom története VI. Bp, 1966. Akadémiai Kiadó 1065. oldal
Új színfoltjai a kötetnek szatírikus hangvételû, bürokráciát, szemellenzõsséget, protekciózást, maradiságot, haszonlesést és az érdekbõl, számításból vállalt forradalmiságot ostorozó versei. Ezeket a Péteri had címû ciklus tartalmazza. A hatalom méltatlan birtokosait ostorozza, s az ügyeskedõ képmutatóktól óvja a "szegények hatalmát."

"- A rongyot, Ezt a tenyérnyi vörös darabot, a fejbevertek
vérével itatottat, a biblia fedelébe kötött
vörös rongyot hova hagytátok e kavargó
zsibvásár kócai közt,
milyen damaszt abrosz feledtette el veletek? (Felgöngyölt lobogók)

A móriczi világból itt maradt "rokonok"-tól félti a forradalom vívmányait :

"Mi Verecke volt egykoron
az nekik a forradalom.
Mind kimutatja:
õsökig
forradalmári hõsök itt
mindnyájan! Rég a nemesi
kutyabõr volt, ma megteszi
hogy Szimpatizáns volt - az ám!
a gyárában vagy birtokán!"

Undorral utasítja el a hízelgõket, haszonlesõket

"Egy biccentést, egy kézfogást se.
Senkivel nem iszom!
Rangom a tett teremtse - más ne!
Ne a sok jólápolt viszony." (A fogadásokon)

Éles gúnnyal ír az alkalmatlan pöffeszkedõkrõl, a talajtalan demagógokról :

"Minden szónok az állatokkal küszködött.
A marhanevelésrõl beszélt huszonöt.
Egy marha szólt a parasztgyerekek
nevelésérõl - és mind nevetett.
- Miket beszél? Micsoda állapot!
Nem ismerték e kiveszõ állatot." (Értekezleten)

Mély megvetéssel szól a nyugati rokoni kapcsolataival kérkedõ világ csecsét szopva" élõ "rendszerhû" ügyeskedõkrõl Sziámi ikrek címü versében, tömören megfogalmazva az igazi hazaszeretet lényegét is

". . . mi nem választottuk e társadalmat,
mert mi vagyunk az". .

vagy ahogy a Szegények hatalmában mondja:

"A mi erõnk - a restelt, kínos szégyen
vetéskor szükségbõl négyfelé vágott
krumplicskák ereje: növünk a mélyben,
s tápláljuk a ránk éhezett világot." (Szegények hatalma)

Ezeknek a verseknek az elismerése az 1965-ben kapott Kossuth-díj.

Életében már csak egyetlen kötete jelent meg, 1968-ban az Esõ homokra címû. Ez a kötet viseli leginkább magán a férfikor delének fájdalmait,a forradalmak nélküli kor válsághangulatait, de megõrzi népe, osztálya iránti hûségét, felelõsségét. E. Nagy Sándor írt kritikát az új kötetrõl, abból idézem az alábbi elemzõ, méltató, magyarázó gondolatokat:

"Kevés olyan költészet van, mint Váci Mihály szenvedéllyel kiküzdött plebejus lírája, amely - csúcsain - az évszázadokon keresztül közéleti ihletésû magyar költészet modern örököse és korszerû kiteljesítõje." "Váci Mihály a 'homloknyi' ország népének nagyságát most is sorsával méri, és az elbukott forradalmak örökségébõl feltámadó hazában bújdosó szívvel hirdeti, hogy ez a nép a múlt szenvedéseivel megváltotta boldogabb jövõjét."
"Az édes hazához most is forró vallomást intéz, de az útnak indító környezetet és az oly sokszor versbe varázsolt hazai, nyírségi tájat a harcosságra buzdítás helyett visszarévedõ, érzelmes nosztalgiával idézi. ( Hatszáz forint nyugdíja van, Nyírség, Sírokkal teli, Hazai temetõben)"

"Õ, aki hajdan az ütéseket másokért elviselte, tudja még, hogy másokért csatázni a legszebb költõi feladat, de az elkötelezettség plebejus indulata mintha elfáradt volna benne. "Ha érdemes - ha nem", vállalt sorsként megõrzi még hitét, de úgy érzi, hogy ebbõl már nem fakadnak, vagy a jelenben nem fakadhatnak nagy tettek. Az ifjúságában lázas forradalmárra a bénító tétlenség zuhant. Az egykori próféta mozdulatai félbemaradt pózokba merevülnek. Az álmok szertefoszlottak, és innen csak egy lépés annak kimondása, hogy "nem, volt semmi ily hasztalan, mint odaadott hû életem."

És a magyarázat, ami tíz év távlatából is helytálló, igaz: "A kritikust leginkább az foglalkoztatja, hogy miért van e kötet verseiben az erõs zaklatottság, fájdalom és lemondás, néha belenyugvó türelem, máskor türelmetlen újrakezdés? Nemigen lehet ezt az egyenetlenséget másként megérteni, csak ha tudjuk, hogy az objektív világ jelenségeinek tartalma a történelmi-társadalmi fejlõdésnek megfelelõen módosult. A forradalom lobogása esendes teremtõ erõvé változott, a prófétákat felváltották a nyugodt munkával újat teremtõ hétköznapi emberek. A jelenkori emberi sorsokról a közéleti költõnek bizonyára másképpen kell szólnia: korunk emberének megvan az oka a derûs bizakodásra is, bár jövõjét több veszély fenyegeti.
A humanizmus általános szépségei megfakultak, helyüket a súlyosabb gondok foglalják el. Az emberiség - és ebbõl következõen egy nép sorsát, jövõjét nem lehet szokványos irodalmi eszközökkel kifejezni, mert a nehéz, sokszor drámai küzdelem. amelyet fennmaradásáért folytatni kell. az új konfliktushoz igazított kifejezõeszközök keresésére kényszeríti a költõt. E kötet tanúsága szerint Váci Mihály költészete most birkózik ezekkel az átváltozásokkal.

A sokaság fia Váci lírai hagyatéka. Felesége, Juhász Mária szerkesztette a posztumusz kötetet, rendszerezve a költõ utolsó éveinek lírai termését és a kötetbe vonta a gyûjteményesen meg nem jelent korábbi verseket is. Szerkesztési elveirõl az utószóban így ír:
"Ebbõl a változatos, több rétegû, a költõi pálya különbözõ szakaszait felvillantó vers-zuhatagból ugyanis rendkívül élesen - tán minden eddiginél élesebben bontakozik ki az egyéniség, az a szélsõségekben mozgó, halálfélelem és intenzív életvágy kettõs szorításában vergõdõ, ezért sorsát, küldetéstudatát lebilincselõ szuggesztivitással átélõ ember, aki a versek mögött áll. . ."
"Szerettem volna Váci Mihály költõi arculatának minden lényeges vonását kidomborítani, tragikusan sokat vállaló s teljességre törõ személyiségét egész bonyolultságában felmutatni." Kritika, 1969. szeptember, E. Nagy Sándor : VM : Esõ a homokra
Kovács Sándor Iván : Váci Mihály utolsó versei címû kritikájában (Kritika, 1970 október) költészetének továbbfejlõdésérõl, új hódításairól számol be, bár találhatók csüggedt, kiábrándult, a magányérzetet panaszló versek is a végsõk között.
"A Leg-korszak (Kortárs, 1970. 4. sz.) Lengyel József szerint "az egyik nagy Váci-vers", "A keserû, kíméletlen, kegyetlen, önkínzó és kérlelhetetlen. Kiábrándult, mint próféták pusztába kiáltott szava." (Új írás, 1970. 6. sz.) - már nem bánatokkal bíbelõdik. Keményen végigsújt az önhitt túlzásokon, a forradalom kispolgári kufárjain, akiknek tetteibõl úgy tetszik :

"a legforradalmibb, ami
a legkevesebb kockázattal
a legártatlanabb céllal. . ."

Megállás ez a kötet, mintsem elõrelépés Váci Mihály költõi pályáján, de erõt gyûjtõ megállás, és új eredményeket ígérõ erõgyûjtés. S ezzel nemcsak az elkötelezett, pártosan aktív költészet tartalma újul meg majd Váci Mihály lírájában magasabb szinten, de a költõi magatartásforma is igazodik a korszerû követelményekhez. Ez pedig a hatvanas évek során átformálódott magyar líra új sikerei felé mutat."

Ebben az erõt gyûjtõ "aktív pihenésben" azonban benne van már az új út felismerése is, vállalása, küzdelmeinek értelme, haszna:

". . s ha nyár se lesz tõled - s a táj se zöldebb:
- kutakká gyûjt a mély : - soká isznak belõled !" (Esõ a homokra)

a leghaszontalanabbul
a legtöbbnek eljátszható."

Vajda Jánost idézve saját ítéletét fogalmazza meg irodalmi-iparos kortársairól A virrasztó címû versében:

"A nagy nemzeti múltat siratók
vízparti és hegyretört palotákban
meséltek egyre hosszabb ívterjedelemben.
Époszok lusta kanyarjaival
kerülték ki az égbekiáltó hegyeket.
A régmúlt dicsõségével koszorúzták homlokukat,
ne égjen az arcuk a jelen szégyeneitõl"

Haza-eszményének utolsó összegzése a Kell lenni valahol egy õshazának .

Az értelmes, cselekvõ halál értelmének faggatása az: Ami Che Guevara naplójából kimaradt.

"Indulni kell. Mire várjak?
S mi vár, reám itt: miniszteri nyugdíj.
Ott egy világrész szegényei várnak, . . .
Orvos vagyok: tudom a diagnózist,
s hivatásom a gyógyítás."

Élete utolsó idõszakában legjobban ez a kérdés izgatta. Jovanovics Miklós rajzolja ezt az állapotát a legtalálóbban az Új Írás 1970 májusi számában:
"A körülötte kialakult szerkesztõségi eszmecseréket, a vers további csiszolásának költõi készségét megszakítva egy tragikus pillanatban posztumusz mûvé lényegült. Kétféle forradalmiság ütközik meg és szintetizálódik benne: a türelmetlen politikai avantgardizmus rohanó lendülete és a hatalom birtokában lévõ forradalmárok bázisépítõ bölcsessége:
A megromlott forradalmi mozgalmak egységesítésére irányuló õszinte vágy egyik lírai dokumentumát hagyta ránk Váci Mihály, mielõtt elindult saját szemével is meggyõzõdni a vietnami nép hõsi erõfeszítéseirõl." Hanoiba utazott. Ott halt meg, Vietnam földjén 1970. április 16-án.

Tudom, Váci Mihály költõi pályáját áttekintõ szándékom e rövid elemzésben nem teljesülhetett. Költészetének csak kontúrjait rajzolhattam meg, legfontosabb vonásairól volt módom szólni. Elemzésem végére hadd tegyem Czine Mihály nekrológjának befejezõ gondolatait, utolsó összefoglalás helyett :

"Az irodalmat õ is, mint nagy példái, a nemzeti élet egyik fórumának tartotta. Azt tudta legmodernebb írónak, akinek a mûvei nyomán a legtöbb tett és társadalmi változás születik. Lírája, prózája, életmódja, feladavállalása innen érthetõ. Ezért sürgetett kórházat, iskolát, a tanyai gyermekeknek kollégiumot; ezért volt "történelmi alkalmazott". Az elesettek iránti részvétele vitte a közélet küzdõtereire. A szegényeké, az elesetteké volt a szíve és a tolla; bármilyen nyelven beszélõ elesetteké.

Forradalmas lendülettel élt egy nyugalomra hajló korban. Nem volt könnyû így élni. Meg kellett vívnia naponként a maga harcát, emlékeibe gyökerezve, szerelmébe kapaszkodva, munkájába menekülve. Vívta. Akkor is, mikor úgy érezte, hogy hiába buggyan a vér, nem moshat sebet. Felissza az "országos pólya."
A még nem elég szent hitével küzdött a szegények "méltó hatalmáért." A teljes emberségért.

Élete, mûvészete még félbeszakadtan is példa; hogy lehet úgy élni, sebzetten, hogy az alig néhány évtizedes kurta élet - történelem legyen.